Családon belül az ember megtanulja az első leckéket arról, ki ő a világban. A kommunikáció, ahogyan a családtagok beszélnek egymással, hallgatnak meg egymást, vagy épp nem hallgatnak meg, alapvetően formálja az önazonosságunkat. Egy biztonságos, támogató környezetben a párbeszéd épít, megerősít, segít megérteni, ki vagyok, hol a helyem. De mi történik, amikor ez a kommunikáció nem egészséges, sőt, romboló?
Családi dinamikák árnyékban
Az egészséges családi dinamikákban a kommunikáció nyílt, őszinte lehet. Lehet vitatkozni, de a tisztelet megmarad. Lehet hibázni, de a megbocsátás lehetősége fennáll. Ezekben a keretekben az ember megtanulja kifejezni magát, határokat húzni, és elfogadva érezni magát azzal együtt, aki valójában. Az önazonosság itt virágozhat.
Azonban vannak családok, ahol a dinamikák torzultak. Ahol a kommunikáció nem a megértést szolgálja, hanem a kontrollt, a félelmet. Ilyen környezetben az önazonosság megítélése fájdalmasan nehézzé válik, hiszen a visszajelzések nem építőek, hanem lerombolnak.
Az erőszak, mint kommunikációs” eszköz
Családon belüli erőszakról beszélve sokan a fizikai bántalmazásra gondolnak először. Pedig az erőszaknak számos formája van: érzelmi, verbális, anyagi, szexuális. És mindegyik pusztítóan hat a kommunikációra és ezáltal az önazonosságra.
A bántalmazó kapcsolatokban a kommunikáció nem párbeszéd, hanem egyirányú utasítás vagy kritika. A másik fél elhallgattatása, megszégyenítése, manipulálása a cél. Lehet ez állandó kritizálás, gúnyolódás, fenyegetés, vagy épp a „néma fal” emelése, a szeretet megvonása. Ezek nem kommunikációs formák a szó építő értelmében; ezek az erőszak eszközei.
Amikor valaki folyamatosan azt hallja, hogy értéktelen, hogy hibás, hogy nem elég jó, vagy éppen a valóságot csavarják el („gaslighting”), az nemcsak a lelkiállapotára hat, hanem arra is, ahogyan magát látja. Kétségbe vonja a saját érzéseit, gondolatait, emlékeit. Megkérdőjelezi a saját valóságát.
Az önazonosság csendes eróziója
Az ilyen kommunikációs környezetben az önazonosság nem megerősödik, hanem lassan, fájdalmasan erodálódik. Az áldozat megtanulja elrejteni a gondolatait, az érzéseit, a szükségleteit, hogy elkerülje a konfliktust vagy a további bántalmazást. Megtanul megfelelni a bántalmazó elvárásainak, még akkor is, ha az sérti a saját értékeit. Ki ő valójában? Egyre nehezebb megmondani, amikor a „valódi én” állandóan el van nyomva.
A hang elnémul, az érzések elvésznek a félelemben, a szégyenben. Az önértékelés a nullához közelít. Nehéz hinni a saját képességekben, a saját ítélőképességben, amikor azt állandóan támadják. Az önazonosság nem egy szilárd pont többé, hanem egy homályos, bizonytalan terület, amelyet a bántalmazó visszajelzései határoznak meg.
Ez a fajta kommunikációs torzulás mély nyomokat hagy. Még ha az illető el is szakad a bántalmazó környezettől, a belső hang, ami a bántalmazó szavait ismétli, sokáig megmaradhat. Nehéz újra megtalálni a saját hangot, újra hinni a saját valóságban, és újra felépíteni egy egészséges önazonosságot.