Mindannyian ismerjük. A családi ünnepeken, vagy akár egy egyszerű vasárnapi ebéden előkerülnek a jól ismert mondatok: Bezzeg a mi időnkben így volt…”, „Ezt így szoktuk csinálni…”, vagy épp a másik oldalról: „De hát most már nem élünk úgy!”. Ezek a pillanatok rávilágítanak a generációs különbségek jelenlétére, arra, hogy a különböző nemzedékek eltérő szemüvegen keresztül nézik a világot, különösen, ami a családi szerepeket és a dinamikákat illeti.
A generációs különbségek nem csak a zenei ízlésben vagy a technikai jártasságban nyilvánulnak meg. Sokkal mélyebben érintik azt is, hogyan látjuk a szülő-gyerek viszonyt, a párkapcsolaton belüli feladatmegosztást, az idősek tiszteletét vagy épp a konfliktusok kezelését. A nagyszülők generációjának szigorúbb elvárásai, a szülők generációjának a rendszerváltás utáni alkalmazkodása, és a mostani fiatalok nyitottabb, de néha bizonytalan szerepfelfogása mind-mind ütközhet egymással.
Ezek a szerepek nincsenek kőbe vésve, sőt, folyamatosan változnak, újraértelmeződnek. Ami az egyik generációnál elfogadott norma volt, az a másiknál már elavultnak vagy épp károsnak tűnhet. Azonban néha éppen a mélyen gyökerező, átadott szerepfelfogások azok, amelyek gátat szabnak a változásnak, vagy épp fenntartanak olyan dinamikákat, amelyek hosszú távon rombolóak lehetnek.
Sajnos, ezek a különbségek és a hozzájuk tapadó, olykor merev szerepfelfogások néha sokkal súlyosabb problémákhoz is vezethetnek. A családon belüli dinamikák, a hatalmi viszonyok, a „mit illik” és „mit nem illik” kimondani vagy megtenni szabályai néha olyan környezetet teremthetnek, ahol a bántalmazás – legyen az fizikai, lelki, szexuális vagy anyagi – hosszú ideig rejtve marad, vagy épp a generációs hallgatás falába ütközik.
A bántalmazó kapcsolatokban gyakran felerősödnek a hagyományos, egyenlőtlen szerepek. Ahol a férfi szerepe a dominancia, a nőé az alárendeltség, a gyereké a feltétlen engedelmesség – ezek a berögződések sokszor generációról generációra öröklődnek, megnehezítve a felismerést és a kilépést a mérgező helyzetekből. A „Mi erről nem beszélünk a családban” attitűd, ami sok magyar családban jelen van a generációs különbségek ellenére is, különösen veszélyes, amikor a családon belüli erőszakról van szó. A szerepek merevsége és a titkolózás kultúrája megakadályozza, hogy a problémák felszínre kerüljenek, hogy segítséget kérjenek az érintettek.
A generációs különbségek kezelése és a családi szerepek újraértelmezése éppen ezért létfontosságú. Nem csupán a hétköznapi súrlódások elkerülése végett, hanem azért is, hogy képesek legyünk felismerni az egészségtelen mintákat, a káros dinamikákat, és ha kell, szakítani velük. Meg kell tanulnunk nyíltan beszélni, még a nehéz témákról is. Fel kell ismernünk, hogy a szeretet és a tisztelet alapú kapcsolatokban nincs helye erőszaknak, semmilyen formában. A szerepek rugalmasabbá tétele, az egyenlőségre való törekvés, a felelősségvállalás és a kölcsönös támogatás a kulcs ahhoz, hogy a családon belüli dinamikák egészségesebbé váljanak, és hogy megszakítsuk a bántalmazás generációkon átívelő láncát.